ASPEEC Association
Culturelle et de Soins Palliatifs
pour l’Europe de l’Est et Centrale
 

Exhibition de Gyula Wárkonyi  (Várkonyi Gyula)  peintre   affiche avec toutes les détails (.PDF) poster with full details (.PDF)   Contact :  ilonazs@yahoo.fr  Tel. : 00/33/(0)1.48.44.85.34  Tel. : 00/36/20/3340-258  H-6723 Szeged, Kereszttöltés u. 25/A HONGRIE

Gyula Wárkonyi painter-artist

Gyula Wárkonyi was born on December 31st, 1947, in Szeged. Szeged is only his birth place, as his family lived in the village Sándorfalva. His father was a master blacksmith, his mother has brought up five children. Gyula being the second of them. He is the member of a humble and poor family, who spent the whole of his youth in Sándorfalva, in beautiful Little Cumania.

Little Cumania (Kiskunság) is one of the loveliest and most colorful parts of the Great Hungarian Plain. It has a rich flora and fauna, and a versatile population. It is the native land of silent peasants, tough herdsman, rangeman and reckless highwaymen. All this had hit lively and precocious child’s fancy, and he tried to picture what he had seen, with hisplendid draughtsmanship.

The smithy is the everyday meeting-place of the peasants of the Plain. Hanging around the place, the child scampers about, helps his father poke up the fire, or with his odd-later on more serious-jobs day by day. The boy busies himself with horses, takes part in shoeing them as well as in repairing wagons, ploughs, harrows and other instruments. Meanwhile he keeps on listening to the never ending talk of people about their everyday life and the way of the world. A peculiar world conception is taking place in his mind: the poor people’s simple and essential way of looking at things, and the awareness that one has to work hard in order to earn one’s livelihood.

Vulcan’s workshop is a hard school even for adults. It is not without its dangers to be between a fiery foundry and kicking horses. Gyula Wárkonyi not only saw but lived the life of the poor as well. He would romp in the dust and clap his hands after heavy showers together with the other children, and when he engaged himself as a herdsman, he shivered with cold in the early morning frost-bitten pastures, just like any other herdsman. Still, he does not think of his childhood bitterly, as is obvious from his poems. For he, being a man full of rhythm and harmony, sometimes writes poems, too.

His talent for music also manifested itself quite early. In 1959 his father bought him a piano accordion, which accompanied him everywhere, from that time on. He became a musician and earned his living an accordion player. Now he plays other, more serious instruments as well, even if he has never had the possibility of going to a school of music.

His draughtsmanship had been noticed by his teachers in the primary school. The drawing-teacher István Lakatos, and his wife were his first masters, who called his parents’ attention to the child’s talent and suggested that the boy should continue studies. The parents’ financial and social conditions, however, prevented him from further studies. His father was rather unwell, especially after the war, and the large family needed money at whatever cost. Guyana helped to get some by all means. Poverty sometimes makes even children resourceful. He would make music at wedding-feasts and gatherings, draw and paint for neighbours and acquaintances at little cost, engage himself as a herdsman. He has been contributing all his earnings to the household budget ever since.

In the middle of the 60’s he wanted to learn a trade, and became an industrial apprencite in Szeged. There, the painter-artist Károly Vlasits, who enjoyed a high reputation, began to patronize him. Vlasits was the head of an artist’s circle at that time. He taught the gifted young boy how to draw and how to copy plaster figures. Wárkonyi, a born peasant genius, kept away from the trends of surrealism and cubism during his development, and has been reluctant to follow any “isms” since then. He studied anatomy through the shaping of plaster figures. His master was a strict, taciturn man, who would only scold and never praise. Nevertheless, it was obvious from his affectionate way of teaching that he took the comprehensive training of his apprentice seriously. Little by little, Gyula had learned how to use the pencil, and became interested, in the secrets of brushwork. He was afraid of his master, and had an affection for him at the same time. The thin, short, skinny man seemed to control his pupils with his eyes.

Gyula had been taught by him for three years when the master died. The semi-trained youth was deeply afflicted, so much the more that the other painters in Szeged did not undertake to teach him.

Then he began going to museums and exhibitions. Not finishing the industrial school, he became a musician as he had to make a living somehow. By night he would make music, by day go to exhibitions, paint, train himself, and relax if there was any time left. There usually was not too much to spare.

In 1968, he definitely moved to Szeged where he met his second master, Sándor Siha, who strengthened his with to paint and to become an acknowledged artist working not just for money but in order to spread and pass on the beauty he had accumulated.

Sándor Siha was not a great artist but he was able to familiarize his pupils with the great ones. He would speak about their works, lives, struggles, their worlds of colours and shapes, the knacks of brushwork, tints, tones and everything that is necessery for an apprentice of painting to make progress. He looked on Gyula’s pieces of work with a critical eye, and called his attention to his mistakes. Sometimes he made him elaborate a picture several times or repaint it in different variations. He showed him how to decípt rivers, lakes and the sky. He made him see how much is hidden in their relations to one another. In Gyula’s pictures were nets and fish traps, magnificent sunsets alternated with radiant dawns. Bit by bit, he began to find out how many possibilities are concealed in the proper presentation of these alone.

During the same year he organized his first independent exhibition in Pusztamérges, which was opened by the late painter-artist from Hódmezővásárhely, Zoltán Fürtös. His and the physician painter Dr. Árpád Bod’s suggestions gave the 21 year old youth an exceptional stimulus. Of course, he was not perfect yet. But he was making considerable progress along the path he had set out on. And it was not easy without a flat and a studio of his own, with no benefactors around. But slowly one can get far. He was admitted to circle of fine arts working in the Club of Armed Forces in Szeged. There, at last, he was able to continue studies under an adequate artistic guidance, without having to deviate from hid original line. After having participated in several exhibitions of the circle. In 1977 he appeared at the Szeged Winter exhibition with his painting “Trees”.

In 1978, he achieved considerable results in a creators’ camp organized in Geszt, earning the appreciation of not only the local people but the municipal council as well. The creators’ camp worked under the direction of the painter József Nyári. In the Club of Armed Forces, Wárkonyi’s artistic instructor was László Zombori, a painter-artist from Szeged, who proved to be a strict critic and a master with a strong hand. In the circle of fine arts Wárkonyi had an opportunity to get acquainted with the “great ones” in Szeged: István Dér, Sándor Fontos, the art painter-artist Csaba Fejér, and many others, from whom he could get useful advice and directives.

From that time on he would regularly take part in the exhibitions of the circle, gradually changing over to organizing his own exhibitions. His paintings are richly coloured and vivid, his way of looking at things is exceptional, his mode of expression is gorgeous. One might put it as “variations on a theme”.

This theme, however, is inexhaustible: the infinite quietude of the landscape in the Great Hungarian Plain, the disappearing world of scattered farms, the experience of childhood, the peasants returning home from work. He not only saw but experienced it as well. He knows what it means to sow by hand, how the hoers trudge home at dawn, how the scythe-man moves at harvest time, how the digger’s shoulders sink under the weight of the wheelbarrow, how the mother bends over her child. The dead trees, the drought-stricken fields are parts of him as well as winter woods or the willows of the lake shore. He is happy in being born and brought up here, being able to see and experience this all, and to pass it on in ravishing pictures.

There is no need for Gyula Wárkonyi to see the landscape he wants to depict. The pictures come from his soul, for he still lives with the village where he was brought up. He feels that he will never be able to give back everything he got from his native land. His work and his exhibitions are appreciated by the local and nationwide press alike. Articles regularly appear about him in the newspapers “Délmagyarország” and “Szövetkezeti Híradó”. His exhibitions are opened by writers, poets and artists. The writer Imre Balázs has devoted a poem to one of his exhibitions.

Wárkonyi has been advised to break away from the past, and live in the present, to look around, for there is enough to see, to say and to express here as well. That is why he began to learn how to paint portraits. He is not going to break away from the past, however. In his paintings it still can be felt where he started from and what is intended to be understood by the man of the present. He must see what the lank game-keeper, the herdsman pondering by the fire, the teenager girl washing her clothes in shabby basin, the young bride adjusting her wreath, are like.

In 1980, the “Szövetkezeti Híradó” referred to Wárkonyi’s unfavourable circumstances: they had been living in lodgings with their baby, though the allocation of a flat to them had long been overdue. There had been no changes in the painter’s life: making music at night, sometimes up to a nervous breakdown.

He is an exceptionally fruitful painter, having several exhibitions every year. The “Szövetkezeti Híradó” once called this a hobby but it is not: it is a vocation. During the same year – 1980 – he won the second prize in a competition for the cultural institutions of the Hungarian People’s Army.

In 1981, he was again mentioned in the “Szövetkezeti Híradó” as a musician and a painter, an expert in both these arts. The real success, however, had not come until 1983, when he was awarded the first prize in an exhibition of amateur artists in Budapest. His prize-winning paintings were: “Trout-fly pickers”, “Tramps”, “Spreading of clothes”, “Winter”. Wárkonyi got his flat only in 1983, but with only two rooms.

One was used as a very small studio, the other was the living-room of the family, which then consisted of four members. Nevertheless, he kept on working and creating with undiminished energy. In September, 1985, he finally managed to open his painting-school for children between 8 and 10 years of age, in the Club of Armed Forces. He was extremely pleased with the possibility of teaching.

Gyula Wárkonyi is a man of a transitional age, who was being brought to decline. He could see the lonely man in hid dilapidated hut, the roofs that needed, thatching, the empty sties, shaky draw-wells, dead trees and the aged population that stayed there. He now has to say good-bye to that age, but he is doing it with a heavy heart. There is nothing an artist can do against all that except for showing the world what he had been, where we had come from, how far our roots reach. And we do believe that this painter will get from the Brook to the Ocean, to use the great Hungarian poet, Endre Ady’s words.

The first step towards the Ocean has been taken: in November, 1985, Gyula Wárkonyi was awarded the first prize at the Festival of Fine Arts in Hamburg, West Germany.

 
 
 
 

Wárkonyi Gyula festőművész

Wárkonyi Gyula festő 1947. december 31-én született Szegeden. A város csak a születési helye, a család egyébként Sándorfalván lakott. Édesapja kovácsmester volt, édesanyja öt gyermeket nevelt fel, közöttük Gyula a második. Egyszerű szegény család tagja, aki egész ifjúságát Sándorfalván töltötte, a szép Kiskunságon.

A Kiskunság a magyar Alföld egyik legszebb, legszínesebb része. Gazdag növény- és állatvilága van és éppen ilyen gazdag és sokrétű népe. Szótlan parasztok, kemény gulyások, csikósok és szilaj betyárok szülőföldje. Mindez korán megragadta az eleven, koraérett kisfiú képzeletét és nagyszerű rajzkészségével megpróbálta ábrázolni a látottakat.

A kovácsműhely az alföldi parasztok mindennapi találkozóhelye és vitatere. A sündörgő gyermek nap-nap után ott szaladozik lábaik körül. Segédkezik apjának a tűz élesztésében, apró-cseprő, később nagyobb munkáiban. Lovak körül forgolódik, részt vesz a patkolásban, a kocsik, ekék, boronák, egyéb munkaeszközök javításában. Hallgatja az emberek soha nem szűnő beszélgetését mindennapi életükről, a világ folyásáról. Kialakul benne egy sajátos világkép, a szegény emberek egyszerű, lényegre törő látásmódja, s a tudat, hogy a létfenntartásért keményen meg kell dolgozni.

Vulcanus műhelye emberi mértékben is kemény iskola. Az izzó kohó és a rugdaló lovak között nem is veszélytelen. Wárkonyi Gyula nemcsak látta, de élte is a szegény emberek életét. Együtt hempergett a porban, együtt tapsikált záporok után a tócsákban a többi gyermekkel, s mikor pásztornak szegődött, együtt fagyoskodott velük a kora hajnali dércsípte legelőkön. Gyermekkorára mégsem gondol keserű szívvel:

„Szakadt volt a ruhánk, de szép volt az élet,
Te ősz fejű kovács, de szeretlek téged…”

emlékezik meg apjáról, gyermekéveiről egyik versében. Mert néha verseket is ír, mint a ritmussal, harmóniával teli emberek.

Korán megnyilvánul zenei tehetsége is. A ritmusérzékkel megáldott gyermeknek édesapja 1959-ben egy tangóharmonikát vásárol, melynek az árát nagyon megnélkülözte a család. Ez a hangszer elkísérte további életében, kenyeret –, ha nem is vajasat – adott a kezébe, zenész lett, harmonikás. Ma már más, komolyabb hangszereken is játszik a szórakoztató iparban, pedig nem volt alkalma zeneiskolába járni.

Rajzkészségére általános iskolai tanárai korán felfigyeltek. Lakatos István rajztanár és felesége voltak első mesterei, kik a szülők figyelmét azonnal felhívták a gyermek adottságaira és szorgalmazták továbbtanulását. Sándorfalván azonban nem volt erre lehetőség, a szülők anyagi és szociális helyzete pedig gátat vetett továbbtanulásának. Édesapja főleg a háború után sokat betegeskedett, s a nagy létszámú családnak pénz kellett minden áron. Gyula ebben minden elképzelhető módon segített. A szegénység olykor leleményessé teszi a gyermeket is. Lakodalmakon, összejöveteleken muzsikál. Szomszédoknak, ismerősöknek kevéske pénzért rajzol, fest. Állatok mellé szegődik pásztornak, de keresetét mindig beadja a közösbe ugyanúgy, ahogyan később, keresőképes korában is elszámol minden forinttal.

A hatvanas évek közepén ipart akart tanulni, bekerült Szegedre ipari tanulónak. Itt a művészkörökben is nagy tiszteletnek örvendő Vlasits Károly festőművész vette pártfogásba, aki ekkor a Tábor utcai képzőművész kör vezetője volt. Ő tanította előbb rajzolni, gipszfigurákat másolni a tehetséges ifjút. A szürrealizmus, kubizmus áramlatait elkerülve növekedett a kemény parasztfestő, ez a született őstehetség, ki később sem volt hajlandó követni semmiféle „izmust”. Gipszfigurák formázásával tanulta az anatómiát. Mestere szigorú, szótlan ember volt, ki dicsérni nem, csak dorgálni tudta, mégis érezni lehetett szeretetteljes tanításán, hogy komolyan veszi növendéke sokoldalú képzését. Lassan megtanulta a ceruza használatát, s elindult az ecsetkezelés titkai felé. Félt a mesterétől, s egyben vonzódott hozzá. Ez a vékony, alacsony, szikár ember szinte a szemével irányította növendékeit. Három évig tanult nála, amikor mestere meghalt.

Ez a félig kész ifjút lesújtotta, annál is inkább, mert a többi szegedi festő nem vállalta továbbképzését. Ekkor múzeumokat, tárlatokat kezdett látogatni. Ipari tanuló éveit nem fejezte be, zenész lett, mert valamiből élnie kellett. Éjjel muzsikálás, nappal tárlatlátogatás, festés, önképzés, pihenés, ha maradt rá idő. Nagyon kevés maradt.

1968-ban végleg Szegedre került, itt ismerte meg második mesterét Siha Sándort, ki végleg beléoltotta a festés utáni vágyat, hogy idővel belőle is legyen elismert művész, ki nemcsak pénzért dolgozik, hanem azért is, hogy a benne felgyülemlett szépséget szétárassza, továbbadja.

Siha Sándor nem volt nagy művész, de be tudta mutatni a nagyokat. Beszélt munkáikról, életükről, küzdelmeikről, szín- és formavilágukról, az ecsetkezelés technikai fortélyairól, árnyalatairól, mindenről, ami szükséges egy festőnövendék továbbhaladásához. Gyula munkáit kritikus szemmel nézte, felhívta figyelmét hibáira, olykor többször is kidolgoztatott vele egy-egy képet, vagy újra elkészíttette különböző variációkban. Rávezette az ég és a víz ábrázolására, hogy mi minden rejlik ezek egymáshoz való viszonyában. Képein halászladikok ringtak, halászok bajlódtak hálókkal, varsákkal, nagyszerű napnyugták váltakoztak sugaras hajnalokkal. Lassan rájött arra, mennyi lehetőség rejlik pusztán ezek helyes ábrázolásában.

Még ez évben Pusztamérgesen megrendezi első önálló kiállítását, melyet az azóta elhunyt Füstös Zoltán hódmezővásárhelyi festőművész nyitott meg. Az ő, valamint dr. Bod Árpád orvos-festő pikturális tanácsai hatalmas lendületet adnak a 21 éves ifjúnak. Még nem kész. Dehogyis az. De fejlődése már nagyobb léptekkel halad előre a megkezdett úton, ami pedig lakás nélkül, saját műterem nélkül, pártfogók hiányában nagyon nehéz. Lassan azonban messzire el lehet jutni. Felvették a Fegyveres Erők szegedi klubjának képzőművész szakkörébe, ahol tanulmányait most már megfelelő művészirányítás mellett folytathatta anélkül, hogy eredeti irányvonalától eltérjen. Itt több házi kiállításon szerepelt munkáival, sőt 1977-ben a Szegedi Téli Tárlaton is megjelenik „Fák” c. festményével.

1978-ban szép eredményeket ér el a Geszten megrendezett alkotótáborban, kiérdemelve nemcsak a helyi lakosok, de a községi Tanács elismerését is. Az alkotótábor Nyári József festő irányításával működött. A Fegyveres Erők klubjának művészeti vezetője Zombori László szegedi festőművész, igen szigorú kritikus és keménykezű tanár. Ez a képzőművész kör újabb lendületet ad a fiatal festőnek. Alkalma van megismerkedni a szegedi „nagyokkal”, Dér Istvánnal, Fontos Sándorral, Szelesi Zoltán művészettörténésszel, Kelemen Kristóf szobrászművésszel, Fejér Csaba festőművésszel és még sok mással, akiktől hasznos tanácsokat és irányelveket kapott.

Ettől kezdődően rendszeresen részt vesz a szakkör kiállításain, sőt fokozatosan áttér önálló tárlatok rendezésére. Képei színgazdagok, elevenek, látásmódja rendkívüli, kifejezésmódja káprázatosan gazdag. Mondhatnánk így is: Variációk egy témára.

Csakhogy ez a téma kimeríthetetlen: A végtelen nyugalmú, nagy magyar alföldi táj, a kiveszőben lévő tanyavilág, a gyermekkorából megmaradt élmények, a dolgozó, vagy munkából hazatérő parasztok. Ő nem csak látta, hanem megélte mindezt. Tudja, mit jelent kézzel vetni, hogy mozdul a kaszás aratáskor, hogy rogyik meg a váll a kubikos talicska súlya alatt, hogy ballagnak hazafelé a kapálók alkonyatkor, hogy hajlik gyermeke fölé az anya. Benne élnek a kiszáradt fák, az aszály sújtott mezők ugyanúgy, mint a tél-marta erdők, vagy a tóparton táncoló fűzfák. Boldog, hogy itt született, hogy itt nőtt fel, hogy mindezt láthatta, megélhette, s az utókornak átadhatja szépséges képeken.

Wárkonyi Gyulának nem kell látnia a tájat, melyet ábrázolni akar. Lelkéből szakadnak fel ezek a képek, mert most is együtt él a faluval, mely felnevelte. Érzi, hogy soha nem tud annyit visszaadni, amennyit szülőföldjétől kapott.

Munkáját, kiállításait nemcsak a helyi sajtó, de országos lapok is méltatják. Mind a Délmagyarország, mind a Szövetkezeti Híradó rendszeresen megemlékezik róla. Írók, költők, művészek vállalják egy-egy kiállítása megnyitását. Balázs Imre író „Egy kiállítás margójára” c. költeményében emlékezik meg róla.

Tanácsolták neki, szakítson a múlttal, éljen a jelenben, nézzen körül, mert itt is van látnivaló, mondanivaló, kifejeznivaló. Ekkor kezd portréfestést tanulni. A múlttal azonban nem szakít, képein most is érződik, honnan indult el, mit kell ebből megérteni a ma emberének. Meg kell látnia, milyen szikár a vadőr, a tűznél tűnődő pásztor, a ruháit szegényes lavórban mosó serdülő kislány, a fején koszorúját igazgató fiatal menyasszony.

1980-ban a Szövetkezeti Híradó említi meg mostoha körülményeit: albérletben pólyás babával, lakás nélkül. A kiutalás nem halad, noha évek óta bent van a lakásigénye. Élete változatlan: éjjel muzsikál, nappal fest. Foggal-körömmel harcol, olykor az idegkimerülésig. Rendkívül termékeny festő, évenként több önálló tárlata is van. A Szövetkezeti Híradó hobbinak értékeli, pedig nem az. Ez élethivatás. Ez évben megnyeri a Magyar Néphadsereg Helyőrségi Művelődésügyi Intézményei részére kiírt pályázaton a II. díjat.

1981-ben ismét foglalkozik vele a Szövetkezeti Híradó, méltatja, mint muzsikust is, nem tudva eldönteni: zenésznek jobb-e vagy festőnek. Az igazi siker azonban 1983-ban jött el: a Magyar Néphadsereg és Helyőrségi Művelődésügyi Intézményeinek amatőr alkotóművészeti kiállításán, Budapesten I. díjat nyer! Díjnyertes munkái: Kérész-szedők, Csavargók, Teregetés, Tél.

Lakást csak 1983-ban kapott, de csak két szobást. Az egyikben nagyon pici műtermet tudott berendezni, a másikban él a most már négy tagú család. De töretlenül, pihenés nélkül dolgozik, alkot. 1985 szeptemberében végre megnyithatja festőiskoláját a Fegyveres Erők klubjában 8–10 éves gyermekek részére. Örömmel tölti el, hogy végre taníthat.

Wárkonyi Gyula egy átmeneti kor embere, aki a virágzó tanyavilág pusztulása közben nőtt fel. Látta az elmagányosodott embert rozzant viskójában, a zsúp nélkül maradt, roskadó tetőket, üres ólakat, lerogyó gémeskutakat, elhanyagolt, kiszáradt fákat, az egész elöregedett népet, aki még itt maradt. Búcsúzik ettől a kortól, s egyben fáj a szíve érte.

Mit tehet egy művész, kitárja a világnak: ezek vagyunk, innen jöttünk, a gyökerek eddig nyúlnak. S mi hiszünk benne Ady Endre szép szavait idézve: ez a festő el fog jutni az Értől az Óceánig.

Kinek a legtöbbet köszönhet budapesti tanára, Wessely Tibor. Megtanította a festészet minden fortélyára. Kinek a nyugati tárlatokat, sikereket köszönheti. Ki egyben fiává fogadta, felkarolta. A mai napig is jó tanácsokkal, instrukciókkal támogatja, hiszen a jó pap is holtig tanul.

1985. november 17-én a Hamburg melletti Rosdorf-ban 12 ország közül az I. díjat kapta.
1989. Kanada, Torontó.
1991. Japán, Tokió Gajigosó Galéria, Szentendre, Bécs és Nyugat-Berlin.

Első díj

A Magyar Néphadsereg politikai főcsoportfőnöksége és az MN Központi Művelődési Háza pályázatot hirdetett amatőr képzőművész alkotóknak. A festmény műfajban harmincnégyen mutatkoztak be, s a zsűri a szegedi Wárkonyi Gyulának ítélte oda az első díjat. Négy olajfestmény szerepelt Wárkonyi kollekciójában: Csavargók, Tél, Teregetés és a Kérész-szedők című kép. A Tél című képét a veszprémi Honvéd Művelődési Ház megvásárolta.

(Délmagyarország, 1983. szeptember 29.)

Nem orgonával fest

Wárkonyi Gyulát, mint kitűnő zenészt ismertem meg. A szórakoztató iparban elég volt leülnie az orgonához, máris dugig megtelt a legrosszabbul menő vendéglátó egység, legyen az elit presszó, vagy éppen lepusztult „becsületsüllyesztő”. Egyszer aztán a Roosevelt téri Halászcsárda falára pingált Tiszai táj című festménye nyomán más oldaláról is megismerhettem. Teltek az évek, és egyre többször jelentek meg képei a külföldi valutás piacon.

A Képcsarnok Vállalat jóvoltából kiállított már Japánban, az USA-ban és Nyugat-Európa több országában, fő szponzora pedig az ARTEX Külkereskedelmi Vállalat. Nehéz, falakba ütköző pályára lépett, amikor ecsetet vett a kezébe, először 1965-ben. A festők világa különösen zárt, elvont világ. „Csapatba” kerülni ebben a világban a legnehezebb. Wárkonyinak 25 év után sem sikerült. Hogy miért, erről így vall:

– Ebben a városban nagyon sok irigy ember él. Nemcsak én vagyok az egyedüli festő, aki teng-leng, mi is szeretnénk betörni a szülővárosunkban, csak hát ez nem megy egykönnyen. Ott próbálkozzam én, ahol le akarták verni a falról a képem? Pedig az idő engem igazolt.  
– Voltak segítőid pályakezdéskor?  
– A cigányokon kívül nem értett meg senki. Ők felkaroltak, zenére tanítottak. Rajtuk kívül csak néhányan szimpatizáltak elképzeléseimmel. Ha ti nem lennétek, már rég tűzbe dobtam volna az ecseteimet.  
– Sokan azt kifogásolják, hogy „iparos” vagy és sokat dolgozol a Bizományi Áruháznak.  
– Évekkel ezelőtt, amikor szó szerint kenyérre kellett a pénz, tényleg adtam képeket a bizományinak, ahol Paposné Dóra sokat segített rajtam. Ma viszont csak azért vannak képeim a „Biziben”, mert magas az áruk, és akinek van Wárkonyi képe – még az olcsó eresztésből –, az most pénzt csinál belőle.  
– A falak továbbra is előtted meredeznek, sokan giccsfestőnek tartanak. Látsz kiutat, hogy mint festő a felszínen maradj?  
– Csak az tudhat fennmaradni, aki nem csúfolja meg a képzőművészetet. Én Vlasits Károlytól tanultam a festészetet. Egy biztos, nem irigykedni – dolgozni kell! Olyan képeket festeni, amelyekre van kereslet, melyekre 50 év múlva is jó érzéssel néz rá az ember!  
– Melyik országban szerepelsz a képeiddel az idén?  
– Ősszel Tel Avivban vagy Floridában lesz kiállításom. Nagyon szeretném, ha megérhetném, hogy összetartanának a festők, hiszen mi egy család vagyunk!

Bagaméry László
(Délvilág, 1990. április, 26. szám)

Szegedi festő elismerése

Az NSZK-ban levő Rosdorf városka galériájában több ország festőinek munkáit mutatták be. A helybeliek, valamint a jugoszláv, csehszlovák és magyar bemutatkozók közül az első díjat. Wárkonyi Gyula szegedi festő kapta, s munkáit az NSZK-beli lapok is elismeréssel értékelték, tudósították.

(Délmagyarország, 1985. december 19.)